Párizs, az Úr 2005. évének júliusi havában
2005. július 9.
Szombat 1. nap
Repülővel érkeztünk meg Franciaországba. Párizstól úgy kétórányira landoltunk egy kisebb repülőtéren.
Most repültem először és rá kellett jönnöm, hogy ez nem nekem való dolog. A discmant sem lehetett bekapcsolni és mikor ezt az utolsó mentsváramat is elvették, összedőlt a világom. Először csak rosszul voltam, majd elkezdett irdatlanul fájni a fülem. Emiatt fél óra alatt annyi cukrot szopogattam el amennyit huszonkét év alatt nem. Megszólalni sem tudtam, nem hogy megmozdulni. Azon járt a fejem, mi lenne, ha épp most ki kellene mennem? Valószínűleg a leszállás után meglátogathatnám a reptéri felügyeletet és megkérdeznék tőlem, merre vannak a szüleim. De végül nem kellett szembenéznem ezzel a problémával. Azzal jobban el voltam foglalva, hogy azt figyeljem miként fehérednek el az ujjperceim, amint belekapaszkodom a székem karfájába, úgy hogy az majdnem leszakad.
A jobb oldalamon ült egy lány, nem sokkal volt fiatalabb nálam. Végig bíztatott, hogy túl fogjuk élni. Én csak annyiban voltam biztos, hogy előző este nem kellett volna a National Geographicon, Légikatasztrófák címmel dokumentumfilmet néznem.
Leszállás előtt még figyelmeztetett, hogy el kéne engednem a karfát, mert a végén leesnek az ujjaim, de eléggé nehezemre esett kivitelezni a dolgot.. És ezek után még hátra volt a landolás. Soha nem imádkoztam még ennyit, pedig tizenöt éven keresztül jártam katolikus iskolákba.
Na de nem ez a lényeg. A repülőutat túléltük, de túlélem e én ezt a párizsi „kiruccanást”?
A kiruccanás nem is igazán jó kifejezés, ugyan is munkáról van szó. Sajnos nem szórakozni jöttem Párizsba. Pedig milyen jó is lett volna ennyi pocsék hónap után.
És hogy mi a munkám? … a megfigyelés. Még jó hogy nem kémnek hívnak minket, bár néha annak érzem magam. Belemászok az életükbe, megfigyelem a mindennapjaikat, néha talán jobban ismerem őket, mint ők saját magukat. Tudom hol, mit esznek, kivel sétálnak, beszélgetnek szívesen, hova mennek szórakozni, mi a kedvenc filmjük, a kedvenc virágjuk, van e kedvenc boltjuk, sőt még azt is tudom, tudnom kell, kivel bújtak ágyba legutóbb. Túl sok információ, túl sok részlet… túl sok élet egy ember számára…
De most mégis jó, hogy újra dolgozom. Eleinte, nem tudtam, hogy fogom elvégezni a feladataimat, miközben tanulok az egyetemen is. Aztán kiderült egy- két dolog. Nem volt véletlen, hogy arra a helyre küldtek, hogy oda vettek fel. Kedvelt egyetem az „ő” köreikben is. Jelenleg az utolsó előtti évemet töltöm ott, de ki tudja, mennyi időt szabnak ki még rám. A végén én is szakállnövesztő leszek és az egész életemet az egyetem falai között fogom eltölteni…
Neeeeeeeeeem, aa, nyet, nyista, szóó sem lehet róla!!!!
Most itt vagyok, nyár van, dög meleg és még a célszemélyemet sem vesztettem el szem elöl. Ja, elfelejtettem közölni? Az előbb említett dolog többször megesett már velem, ugyan is kezdő vagyok. Valószínű, hogy ezért nem kaptam új feladatot az elmúlt hónapokban…
Meglehet, ha ezt is elszúrom, annyi a karrieremnek, mint […] … Meglehet, nem? … meglehet … !!@##!?!#
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx
A célszemély: Maria Csiszár
Születési idő: Az Úr 1815. évében
Születési hely: Magyar Felvidéken
Tartózkodási helyek: Magyarország, Skócia, Anglia, Olaszország, Portugália/ Lisboa
Jelenlegi tartózkodási hely: Franciaország- Párizs – Valahol a Szajna partján
Nyelvtudás: német, angol, olasz, portugál, francia
Iskolái: Jelenleg a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karán III. éves Nemzetközi Kapcsolatok szakon, de ugyanitt már befejezte a kommunikáció – német szakpárt. Korábbi tanulmányai egyelőre ismeretlenek…
Egyéb: Magasan képzett a harcművészetek terén, mint kiyukushin karate, kung-fu, aikido és egyéb utcai harcmodor; mestere a kardforgatásnak, ami nem csoda, ha valakinek Connor MacLeod, a MacLeod Klánból a tanítója;
Általában régiségekkel foglalkozik, vagy újságíróként tevékenykedik.
Tulajdonában van egy vörös átalakított, lenyitható tetejű Honda gépkocsi; Egy belvárosi lakás Budapesten; Egy dojo Angliában; egy lakóhajó/bárka Párizsban és egy 182 darabból álló kardgyűjtemény.
Kapcsolatai: Hosszas egyedüllét után Duncan MacLeoddal kötötte össze az életét. 22 évig éltek egymással. Majd miután elhagyta Skóciát, Olaszországban találkozott Methos-sal (elég érdekes : ) körülmények között). Harmincegy-néhány évet töltöttek el jóban - rosszban, párbajban egyaránt.
Jelenleg egy számunkra ismeretlen portugál fiatalemberrel lakik együtt. Tudomásunk szerint nem […]
Neve, kora és foglalkozása ismeretlen.
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx
Miután végre épségben földet értünk (14: 30 pm), várnom kellett legalább egy órát mire egy busz úgy 15 Euróért bevitt Párizsba. (A költségvetési iroda ezzel a kiadással nem számolt … én sem!)
A szállásom Párizs külvárosában volt, Creteil-ben. Kertvárosszerű rész, apró utcácskákkal, melyek olyan jellemzőek Franciahonra. A házacskák szorosan egymás mellett álltak, kicsi, túlburjánzó és elhanyagolt kertekkel az előterükben. A vendéglátóm háza is ilyen volt, de éppen ez adta meg a hangulatát.
Miután kiszáradt dzsungelkertjén átverekedtem magam és nagy nehezen átjutottam a bejárati ajtón, benn kellemes hűvös fogadott. Kétemeletes kőházról volt szó. Az előtérben fekete fehér matt kőpadló, kopott étkezőasztallal és egy százéves bőrfotel, mely rögtön a kedvencem lett. Ballról nyílt az apró konyha, mely szintén jellegzetesen rendetlen volt, de ez csak növelte a lakás báját. A konyha másik végén átlehetett menni a nagyszobába és az elülső bejárati ajtóhoz. De innen lehetett megközelíteni a pincét és a tetőtéri lépcsőt is. A nappali mindig sötétségben úszott, hogy hűs maradjon. A kőpadló itt is folytatódott egészen a bejárati ajtóig. A nappali nagy részét egy nyolcszemélyes feketebőr kanapé foglalta el, egy kis asztal, rajta hatalmas gömb akvárium, melyről megállapítottam, hogy úgy egy éve takaríthatták ki utoljára. Nem néztem utána él e még benne valaki.
A szobám a tetőtérben volt. Meleg volt és bárhova léptem minden nyikorgott, de itt tettem szert első francia nyelvű CD-mre.
Szállásadóm negyven – negyvenöt év körüli doktornő volt. Sokat dolgozott ezért általában egyedül voltam a lakásban. Ami nem is volt akkora baj, mert volt legalább időm gondolkodni. Bár ha otthon volt, akkor is jól elvoltunk. Általában főztünk valami finomat vacsorára, majd beszélgettünk kicsit egy hamisítatlan francia pohár bor mellett. Azt hiszem laktam volna nála még egy darabig.
17: 15 pm
Mr. Dawson-tól kaptam egy plusz feladatot…
…MI?! WTF!!! Egy idősek otthona? Minek kell nekem odamennem, így is elég bajom van már… nem érne rá legalább holnap? Please?
… Nem úgy tűnt, hogy a levél írója jó néven venné, ha a látogatást, akár csak egy órával is elhalasztanám, nem, hogy egy nappal.
Így tehát taxiba szálltam és a lakástól úgy negyvenpercnyire elmentem a megadott címre. (Remélem ez már benne van a költségvetésemben…)
Meg kell hagyni, gyönyörű környékre tévedtem. Itt aztán olyan ellátásban részesültek az idősek, amilyet Magyarországon csak az utópia idején lehet majd elvárni.
Amint bementem az előtérbe, azonnal megakadt valamin a szemem. Az információs pult fölötti tábla ezt hirdette: „látogatás csak családtagok és rokonok részére engedélyezett!”
…hmm…??... akkor én mit is keresek itt? – gondoltam.
Na mindegy, ha már egyszer itt vagyok, akkor legalább megkérdezem, miért is vagyok itt?
- Jó estét! Madame Jolán Bótához jöttem.
- Szabad a nevét?
Úgy gondoltam itt akkor véget is ért a beszélgetésünk a recepciós lánnyal…
- A nevem Fillinger G. Dóra.
- Fillinger…Fillinger… áá, meg is van!
- Höh?!
- Madame Bóta már jó ideje várja Önt.
- Igazán? Hát… akkor ne várassam tovább, nem de?
- Este 7 óráig van látogatás.
Tehát volt még egy órám. Felmentem az emeletre és megkerestem a megadott szobaszámot.
Az idős hölgy, a recepciós elmondása szerint kilencvenhat éves, az ablak előtt ült, háttal nekem. A haja hófehér volt, és levendula illat szállt körülötte. A nagymamámra emlékeztetett.
- Maga az Dóra? Már vártam!
Azt sem tudtam hova lépjek, úgy megijedtem a hangjától, a beállt csendben.
- öö…Igen én vagyok. Örvendek a …
- Üljön le!
Leültem. Az agyam olyan tompa volt, hogy a szavai kétszer olyan lassan jutottak el a tudatomig, mint kellett volna. Aztán végre kinyögtem az oldalamat furkáló kérdést:
Honnan tetszik ismerni? Én még sosem találkoztam Önnel!
- A férjem és én akkor emigráltunk Franciaországba, mielőtt a te édesanyád megszületett, 1930-ban. Mi soha sem találkoztunk, mégis mindent tudok rólad.
Kinyújtotta a karját és a fésülködő asztalra mutatott. Három kupac rongyosra olvasott levél volt ott, gondosan egymásra rakva.
- Vidd el őket és olvassd el. Talán te valami olyasmire is rájössz majd, amire én már nem tudok. Figyelmesen olvassd őket, ne hagyj elveszni egy részletet sem. Az életük függ tőled…
Kinyújtotta a karját és a fésülködő asztalra mutatott. Három kupac rongyosra olvasott levél volt ott, gondosan egymásra rakva.
- Vidd el őket és olvassd el. Talán te valami olyasmire is rájössz majd, amire én már nem tudok. Figyelmesen olvassd őket, ne hagyj elveszni egy részletet sem. Az életük függ tőled…
Az utolsó négy szót olyan halkan mondta, azt hittem rosszul hallok. Mikor rá akartam kérdezni, a szavaimat elnyomta a szobában álló hatalmas ingaóra kondulása. Hét óra volt. A látogatásnak vége lett.
Udvariasan elköszöntem és azzal a tudattal hagytam el a szobát, hogy többé már nem látom viszont az öreg hölgyet, és hogy valami fontosat felejtettem el megkérdezni…de végül nem jöttem rá, hogy mit.
A recepciónál beszélgettem még egy kicsit a lánnyal, aki elmondta, hogy Madame Bóta már 6 éve él itt és, azóta vár valakire, de sosem mondta meg, hogy kire. Az itt dolgozók már fogadtak is abban, hogy eljön e az a valaki egyáltalán. Erre megjelentem.
Azt is megtudtam, hogy a hölgy, idős kora miatt már négy éve vak. De akkor, honnan tudta, hogy én állok az ajtóban? És miért várt rám?
Mikor már majdnem kiléptem az otthon ajtaján, a recepciós lány még utánam szólt:
- Ugye önnél vannak a levelek?
- Igen nálam.
- Soha senki nem nyúlhatott hozzájuk… Azok a levelek csak magára vártak, vigyázzon rájuk!
- Értettem!
A taxiban hazafelé, úgy fél nyolc tájékán, felnyitottam az első levelet… magyar nyelven írták. A lapok közül az ölembe hullott egy kép. Egy kislány állt egy gótikus kastély előtt. A haja két copfba fogva. Piros ingecskét és fekete halásznadrágot viselt, aminek az alját piros masni díszítette, alig volt három éves. Megfordítottam a képet… 1986. június 22. Scottland - Dórika a McLeod – Fillinger kastély elött…
